Balatoni legendák

A Balaton és a Haláp-hegy legendája

A rege úgy tartja, egykor óriások laktak a Balaton vidékén, az erdők mélyén. Szelídek voltak, a légynek sem ártottak, nem sok dolguk volt az emberekkel, de ha feldühödtek, abban nem volt köszönet. Lábdobogásuk nyomán források törtek fel a föld mélyéről, elhaladtukban patakmedreket vájtak a talajon, fákat csavartak ki, hogy csak úgy zúgott belé a Bakony erdeje. A gyorsan múló évezredek alatt aztán kihaltak. Utolsó képviselőjük, akit Balatonnak hívtak, a Badacsony környékén élt egyetlen lányával, Haláppal egy magas sziklavárban. Az óriáslány kedves és vidám volt, karcsú, mint egy nyírfa, csak éppen nagyon magányos és szomorú, hiába adott meg neki mindent apja, ami csak az erejéből telt.

Egy napon aztán Haláp összetalálkozott egy emberrel, egy kislánnyal, akivel gyorsan megbarátkozott, és keszkenőjében hazavitte a sziklavárba. A napok attól fogva vidáman és gondtalanul teltek, játékkal, kirándulással és hosszú-hosszú beszélgetésekkel; Csilla, a kis emberlány mesélt arról, milyen az élet odalent a völgyben, milyenek a földi halandók, mi az örömük-bánatuk, Haláp pedig, aki egyedül, egy morgolódó öreg óriással nőtt fel, irigykedve hallgatta őt. Egyszer aztán Csilla meghallotta az erdőből mátkája vadászkürtjének hangját és hirtelen belehasított, mennyire hiányzik neki egykori élete. Haláp hiába kérlelte, elmenekült tőle, ebbe azonban az óriáslány belebetegedett. Öngyilkos lett, levetette magát a meredélyről, az északi szél nyelte el utolsó sikolyát.

Apja, miután megtalálta a holttestét, egy hatalmas sziklával akart neki emléket állítani, de éppen ez a szikla lett a veszte: maga alá temette, miközben szörnyű vihar támadt, mintha a pokol minden ördöge egyszerre szabadult volna el. A kimozdított szikla helyén feneketlen örvény tátongott, zúgott elő belőle a víz, az égből pedig az özönvízszerű eső. A hullámok elborították a hegyek aljában elterülő, teknő alakú síkságot – a monda szerint így keletkezett a Balaton. Az utolsó óriás pedig ma is ott pihen a tó mélyén, a hatalmas kőtömb alatt, leánya emlékét pedig a koporsó alakú hegy, a Haláp őrzi.

Sió, az átoksújtotta tavi tündér

A Balaton tündére, Sió egy gyönyörű, aranyhajú szépség volt, nem is csoda, hogy elcsavarta minden férfi fejét, akinek csak megmutatta magát. A rajongás és a könnyű siker azonban elbizakodottá, önhitté és gőgössé tette, egyiküket sem volt képes szeretni, csupán játszott velük, jól szórakozott a pórul jártak bánatán. Nem tett kivételt a Bakony erdejében élő varázsló, Kamor fiával sem, aki pedig halálosan szerelmes lett a mindenkit megbabonázó szépségbe. Sió kihasználta a fiú epekedését; egy napon arra kérte, hogy hozzon neki hársfavirágvizet a Bakony legmeredekebb ormairól, hadd locsolgathassa vele szőke fürtjeit – ezzel bizonyítsa be neki, hogy szereti.

A fiú minden erejét és bátorságát összeszedve, életét kockáztatva megszerezte az esszenciát, de a tóhoz közeledve rajtkapta imádottját, amint egy másik ifjút szédít. Annyira összetört, hogy levetette magát a tihanyi sziklákról és szörnyethalt. Apjának, az öreg varázslónak a szíve szakadt meg, amikor eltemette őt a sziklák alá és bosszút esküdött Sió ellen. Öreg pásztor képében látogatta meg a mit sem sejtő tündért, azt mondta, ő hozta el a hársfavirágvizet, amit szerelmese küldött. Azonban amikor Sió felnyitotta az üvegcsét, kígyók lepték el a fejét. Kamor átka úgy szólt: hófehér nyakát ölelő aranyló tincseit addig vissza nem kaphatja, amíg az igaz, szívből jövő szerelem, melyet annyiszor kigúnyolt, fel nem oldozza.

Sok csalódás és viszontagság után végül egy ifjú szerelmespár, Helka és Kelén váltották meg őt visszataszító hajkoronájától egy aranyszőrű bárány gyapjával. A történet végén pedig igazán minden jóra fordul: a pár, rengeteg ármánykodás ellenére bár, de egybekel, Kamor megáldja őket és a megszelídült, tettéért megbűnhődött Siót is, akinek békejobbot nyújt. A fáma szerint Sió örömében a békekötés szent helyszínére, Füredre terelte vizeinek legjótékonyabb áramlatait is; abban a percben, azon a vidéken fakadtak föl a gyógyító források.

A tihanyi kecskekörmök

Talán a legismertebb balatoni legenda a tihanyi partoknál található, kecskekörömre emlékeztető kavicsokhoz kötődik.

A néphagyomány szerint régen a félsziget lakatlan volt, csak egy vén banya élt ott, aki a gazdag tihanyi réteken legeltette kecskenyáját. Nagyon büszke volt jól táplált, egészséges állataira, és meg volt győződve arról, hogy neki van a legszebb nyája a világon. Minden este kihajtotta őket a partra, és büszkén kiáltotta a Balatonnak: "Nincs szebb az én kecskéimnél, tudod-e?" Ilyenkor persze a tihanyi visszhang ugyanezt felelte neki, ami igencsak bosszantotta a banyát.

Egy nap egy fiatal pásztorlányka jelent meg a félszigeten, aki pompás kecskenyájat legeltetett: az állatok bundája és szarva aranyból volt, a patájuk pedig márványfehér. A banyát elöntötte a irigység, és eszébe jutott a bosszantó visszhang is, hiszen bizonyságot nyertek a szavai. Elhatározta hát, hogy megszerzi a csodás nyájat magának. Egy nap a pásztorlányka a parton ült, kecskéi pedig távolabb legelésztek.

A banya kihasználta az alkalmat: befogta az ökreit és mély barázdát húzott a lány köré, hogy elválassza a nyájtól. Ekkor azonban szörnyű vihar kerekedett, a Balaton hatalmas hullámai elárasztották a partot, és a lány hiába próbált menekülni, őt is magukkal sodorták a megvadult hullámok. Utolsó erejével magához hívta a kecskéit, akik úgy rohantak bele a háborgó vízbe gazdájuk hívó szavát követve, hogy még a banyát is magukkal sodorták. A pásztorlányból tündér lett, aki még sokáig feltűnt a tihanyi ligetek tisztásain, a kecskék viszont a vízbe vesztek, márvány fehér körmeiket pedig időnként partra veti a víz.